Kezdőlap Színes “Covid sztori az intenzív bugyrából – Egy 51 éves, életerős csókakői férfi...

“Covid sztori az intenzív bugyrából – Egy 51 éves, életerős csókakői férfi friss emlékei „élményeiről””

96
0

/A kép illusztráció – Fotó: Pixabay/

Alig több mint egy héttel ezelőtt közöltünk egy cikket, amelyben Dr. Nagy Lenke, a móri 6. számú praxis háziorvosa a koronavírus védőoltásokkal, az azok közti válogatással  kapcsolatban írta le véleményét “A VÁLOGATÁSNAK, KIFOGÁSOKNAK NEM MOST VAN AZ IDEJE” címmel.  Most újra megkeresett, ezúttal egy páciense írásával.  Az új cikk megszületésének rövid története – Dr. Nagy Lenkét idézzük:

“Betegem 26 nap Covid intenzív osztály után ezt válaszolta a “Hogy vagy?” kérdésemre :““Óráról órára jobban, pedig én messziről jövök. Ma már 1 órát ültem maszk nélkül. Saját magamtól vettem a levegőt. Alakul ez. Nekem szerencsém volt. Áldás. Hála érte!”” 

Sorait szívbe markolónak éreztem. Kértem, ha nincs ellenére és van már ereje, írja meg a történetét. Írását az ő beleegyezésével teszem közzé…”

(FIGYELEM!!! Az alábbiakban leírtak többeket érzékenyen érinthetnek!!!  –  A szerkesztő)

 

“COVID SZTORI AZ INTENZÍV BUGYRÁBÓL

Egy 51 éves, életerős férfi friss emlékei a COVID-os intenzív osztályon szerzett „élményeiről”

COVID19 – ez létezik, vagy megint csak valami kamu?

Kevés az információ, a média csinálja a pánikot, maszk, távolságtartás, fertőtlenítés, karantén. Aztán egyszer hirtelen csak bekopogott. Szinte egyszerre kapta el az egész család. A fiatalok könnyen átvészelték, egy-két nap láz és ennyi, mentek tovább. Karanténból home office, még a munkából sem estek ki. Nálam durvábban jelentkezett. Láz, láz és láz. Magas. Nem tudtuk lehúzni. A vérnyomásom leesett. Mentő kell, mert baj lesz!

Tombol a járvány, a harmadik hullám mindent visz. Nem akarok kórházba kerülni! De ha meg késő lesz? Mit csináljunk?? Nincs választási lehetőség menni kell! A medve nem játék, de ez sem ám! Itt a mentő, a gyorsteszt persze pozitív. Bedöcögünk a sürgősségire, ezer ember, te Úristen!!! Szegény magyar egészségügy, szegény magyar betegek! Délután 5 óra, jönnek a szokásos lassú vizsgálatok, majd a diagnózis hajnal kettőkor: két oldalú tüdőgyulladás, itt kell maradni. OK, csak ágyat lássak már. Lázas és fáradt vagyok, kevés a levegő. Végre ágyban, jön az infúzió, az oxigén maszk. Kicsit jobb, de nem az igazi. Alacsony a vér oxigénszintje. Az ujjadon mérik. Ügyes kis műszer, ha hazajutok rendelek egyet. Kevés, kevés. Át kell tolni az intenzívre, lélegeztetőgépre kell tenni. Villámcsapás! Miii? Engem??? Na ne! Én megyek haza – jön rám a pánik, csak menekülni akarok innen. De nem lehet. Ebbe belefutottam, gratulálok magamnak. Pedig próbáltam vigyázni, hordtam a maszkot, figyeltem a kézmosásra, de mégis… Ez van..

Most itt fekszem a ketrecben. Nagy a jövés-menés körülöttem: orvosok, nővérek mindenki rajtam dolgozik, mint a filmekben. Üvegfalak, nagy lámpák, gépek, amik túlvilági hangon csipognak. Eszembe jut a feleségem, a gyerekeim. Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Itt harcolni kell az életért, nem adhatom fel!

Sok kedvesség nincs, fáradtak az orvosok, nővérek is. Telt ház van, de még annál is többen. Egy nővér szigorúan sorolja a házirendet. „Kacsa, ágytál, szót fogad, ha meg akar gyógyulni. Nincs sok idő magára, mint ahogy másra sem.” Két ember tartozhatna egy nővérhez, de most 6-8 betegre kell figyelniük. Romlanak a túlélési esélyek, ugye? Nem kell ehhez matekzseninek lenni. Itt fekszem egyedül a kétségbeesésemmel, senki nem fogja a kezem. Egyedül vagyok, egyedül kell ezt a harcot megvívnom. Valaki mégis megérint. A kis doktornő az, a védőangyalom. „Minden rendben lesz, legyen erős, tartson ki.” Hálás vagyok ezért a pár szóért. Lassan elnyom az álom, de valaki újra az ágyamnál van. Jézus az, a testvérem, a barátom. Csak néz rám szelíden, de ebben a nézésben minden benne van. A remény, a támogatás és a végtelen szeretet. Mégsem vagyok egyedül! Megcsináljuk, meggyógyulunk…

Nem tudom, reggel van-e vagy este. Csipognak a lélegeztetőgépek, pumpálják az életet adó oxigént. A paraván félrecsúszott egy kicsit, a szomszédom mélyaltatásban 94 napja, mint később megtudom. Látszólag élettelenül fekszik. Nem öreg, 50-55 körül lehet. Te Úristen! Vissza lehet még jönni onnan? Vagy csak a szomorú hír ér haza, hogy felköltözött a mennybe? Ezt itt már tényleg nem játék! A következő éjjel elszállt a gépe. Őrült sípolás, feladta, nem bírta tovább. Egyedül maradtam a teremben. Aztán egy kis jövés-menés, és minden elcsendesedett. Ennyi volt az élet, így kell végeznünk? Nem, én élni akarok! Látni akarom még a családom! Még sok dolgom van. De ha egyszer kikerülök innen, át kell gondolni mindent. Hova a nagy rohanás, mire jó a veszekedés, és a pénz nem minden. Egymásra kell figyelnünk, szeretet kell, semmi más. Nem kell új autó, új ház, nem kell az Adria, nem kell semmi, csak szeretni egymást.

Tovább küzdök. Kiszolgáltatott az ember, se inni, se enni, de még a WC sem megy egyedül. Ezt az égést!! – gondolom magamban. De mit tehetnék? Porszemek vagyunk, egyik percről a másikra kiszolgáltatottá válunk. Hol van már a múltheti magabiztosság? Összeomlott. Tudjátok mi a nagy dolog itt a földön? Ha nem szorulsz másokra az alapfunkcióid ellátásához. Suli, munka, háztartás, kert? Mindez nem olyan fontos, hidd el! Az egészség az első, figyelj magadra! Inkább, mint hogy itt könyörögj egy korty vízért. Félszegen kérni az ágytálat, vagy hogy a kacsát vigyék már ki – kegyetlen érzés. Komfort semmi. Csak a túlélés a cél.

Új szomszédot kapok, már altatják is el. Istenem, nincs 50 így ránézésre. Este az ápoló üzenetet súg a fülébe. A kislánya üzent neki. „Apa, most már kelj fel és gyere haza. Nem jó játék ez, gyere haza! – ezt üzeni a kislányod.” Folynak a könnyeim. Hangtalanul sírok, kegyetlen tud lenni az élet. Eltelt még egy este, és elszállt a gépe. Nem bírta tovább. Ő már nem tud hazamenni a kislányához. Ki neveli fel azt a kicsit? Ki fogja úgy szeretni, ahogy azt az apja tette? Őrült veszteségek ezek, a hírekben meg csak egy szám jelenik meg: 223 halott, ebből 9-en 50 éves kor alatt. Ő az egyik, és a kislánya hiába várja haza.

Telnek a napok. Szerencsém van, a szervezetem jól reagál a gyógyszerekre. A kis doktornő őrangyalom benéz minden nap és ad egy kis erőt. Neki sokat köszönhetek. Mintha elmozdultam volna a holtpontról, mintha jobban lennék, de még nagyon türelmesnek kell lennem. 8-10 napja fekszem itt és nem látni a végét. Az ápolók fáradtak, a betegek meg csak jönnek belefele. Bővíteni kell még az osztályt. Ágyakat hoznak, tolják be az új gépeket. Felszerelés tényleg van, csak ápoló és orvos nincs. Érzem mindent megtesznek értünk. Persze, nem mosolyognak, már rég nem. Hónapok óta nem voltak szabadságon. Elfáradtak, elcsigázottak. Sok sikerélményük nincs itt az intenzíven. Igazi hősök ők! Hétköznapi hőseink, akik napi 12 órában velünk küzdenek a mi életünkért. Aranyba kéne foglalni az összes orvos és ápoló nevét, még akkor is, ha ilyen morcosak.

Minden nap imádkozom, rég csináltam ilyet. Az imába kapaszkodom, kell a lelki támasz, ezt másképp nem lehet túlélni. Segít az ima. Az enyém is, és sok baráté, ismerősé, akik szintén imádkoznak értem. Nagyon sokan. Itt döbbensz rá, hogy bizony sokan szeretnek. Csak a hétköznapi rohanásban elmegyünk egymás mellett. De most sokan megtorpantak: Hoppá, ha vele is, akkor velünk is bármikor előfordulhat. Nagyon jól esett a sok támogatás, nagyon sokat segített. Nagyon szép ez az együttérzés is, ugye nem is gondoljuk, hogy mennyi ember szurkol nekünk. Köszönet érte! Istenem, segíts rajtunk! Ne engedd, hogy mindenkit elvigyen ez a kórság!

Összefolynak a napok, a nappalok és az éjszakák. Mintha jobban lennék, és igen, javulnak az eredmények. Fény az alagút végén. De remélem nem a vonat lámpája az. 🙂  Talán nem. A 12. napon áttolnak egy megfigyelő szobába. Egyedül vagyok itt. Jobb is, ez itt már lazább egy fokkal. Enni, inni tudok már önállóan. Pár napja megetettek, fel kellett volna ülnöm, aztán állnom, de elszállt az erőm. Mintha megérezte volna a morcos ápolónő. Rámripakodik: „Tessék felülni szedje össze magát. Tornásszon, mozgassa át magát.” Jól van na, miért kell mindjárt kiabálni szegény emberrel. Persze jót akar, tudom én is, csak már nem tudja szépen mondani. A lényeg, hogy felbosszantott és azért is felültem. Aztán egy nap múlva, ha bizonytalanul is, de felálltam. Az oxigént továbbra is kaptam, de határozottan javultam. Végre kiadhattak a zárt intenzív részről. Kellett már a hely. Beteg annyi, mint a tenger. Aki jobban van, azt tolják is tovább. Még ez is az intenzív, de már a lightosabb része. Gépről jön az oxigén még, de alakul már. Folyamatosan csökkentik. Infúzió, oxigén, kevés kaja, kevés víz. Légzőgyakorlatok. Küzdeni kell tovább. Nem esik ám jól az a torna, ne gondolja senki. Na de hát ez van, de inkább a torna… Emlékszel honnan jöttem?

Eltelt még pár nap. 26 napja vagyok itt. Most már csak egy sima covid osztályon. Túl vagyok a nehezén. Lassan hazaengednek, és otthon gyógyulhatok tovább. A család ölelésében. Fellégezhetünk, megúsztuk, meggyógyultam. Kemény lecke volt, de mint minden szenvedés, ez is sok mindenre rávilágított. Tanulni kell belőle, mert van üzenete. Nyilván mindenkinek más és más. Számomra a végtelen szeretet gyógyító ereje, Isten és Jézus segítséget nyújtó keze, a családom kitartó támogatása, a barátok és ismerősök kiállása. Az intenzívről elbocsátó őrangyal doktornőm utolsó nekem címzett mondata: „László, szereti magát a Jóisten!” – mint ahogy mindannyiónkat szeret. Vigyázzatok magatokra, ez tényleg nem játék!

U.i.: 1 hónapot töltöttem a kórházban. ”

 

A beteg által leírtakat szöveghűen, változtatás nélkül tettük közzé. Mint Dr. Nagy Lenkétől megtudtam, az említett beteg csókakői lakos  – A szerkesztő.