Kezdőlap Barangoló Legnagyobb törzskerületű az országban: a vajali szürke nyárfa a Vértesben

Legnagyobb törzskerületű az országban: a vajali szürke nyárfa a Vértesben

254
0

A vajali szürkenyár Magyarországon a ma ismert legnagyobb törzskerületű ilyen fa. 2011-ben az Év Fája versenyen második helyezést ért el az internetes szavazás eredményeként.

A fa története:

Nem sokkal a törökök végleges kivonulása után, az 1700-as évek elején dúló sorozatos pestis járványok végeztével, Mór szinte elnéptelenedett. A három utca lakossága és a környező puszták népe elszegényedett, megviselt magyarokból állt.

A jó minőségű földek, amelyek Mór határában voltak, műveletlenek maradtak, mert nem volt munkaerő. Ezért történt az a Mór szempontjából fontos esemény, hogy német nemzetiségű lakosokat telepítettek a kihalt házakba, és velük szándékoztak a határterületeket megműveltetni.

Körülbelül erre az időpontra esik az első lehetséges utalás, hogy Mór határától fél kilométerre, a Vajal-forrás táplálta nedves, ingoványos területen, hatalmas szürkenyárfák és fűzek tövében kidugta fejét egy új szürkenyárfa-csemete, sok társával együtt.

Kilenc generációval ezelőtt egész másként festett a táj. Értéke csupán a földnek, a földben megtermett növényeknek és az azon nevelt állatoknak volt. Az emberek élete az időjárástól, a földterületek jó beosztásától és az állandó, szorgalmas munkától függött. Viszont a lakosság jó részének nem volt földje, hanem Mór két földesurának földjét voltak kénytelenek művelni.

Jobbágyok és zsellérek voltak, akik hajnaltól estig idegen földeken dolgoztak a megélhetésért, saját házukra, kertjükre alig maradt idejük, viszont adózniuk kellett. A betelepített németek nagy részének ez a sors jutott. A kötelező heti két nap robot helyett a helyi földesurak egyfolytában dolgoztatták a lakosságot, és ha lázongani mertek, törvényes eszközökkel, botozással büntették őket.

A szürkenyárfák környékén csöndes volt az élet. Nem hallatszottak a gépek mára megszokott állandó zörejei. Csöndben növekedhettek a csemeték, időnként egy-egy fával, terméskővel rakott ökrösszekér vagy kukoricacsővel megpakolt lovas kocsi zötyögött végig a poros földutakon. Hajnalban emberek mentek kapával, kaszával a vállukon, majd alkonyatkor hazafelé poroszkáltak, mélyen lehajtva fejüket.

Hallatszott néha távoli kopácsolás, amint épült egy csűr, egy gabonatároló, egy istálló, de a fák környékének nyugalmát csak nagyon ritkán zavarta meg egy-egy betévedt szarvasmarha. Vajal-pusztának hívták a vajali szürkenyárfákhoz legközelebb eső lakott települést, ami mára régen Mór része, és Vajalhoz tartoztak legelők, szántók, kukoricaföldek és szőlők. Ezek határáról, elhelyezkedéséről nincs pontos adat, de valószínűsíthető, hogy a mai falatnyi terület, amelyen a szürkenyár áll, sokkal nagyobb kiterjedésű nádasban születhetett.

A megművelhető terület mégis nagy volt, és a földesurak házakat, kastélyokat akartak maguknak, mindezt persze a lakosság erejére bízták. A robotra fogott emberek hidat építettek utakon, követ hoztak a kőfejtőből, téglaégetőt, mészégetőt, malmot építettek, a földesúr erdejéből gombát, csigát, mogyorót, gesztenyét szedtek az uraság parancsának engedelmeskedve. Az urak tényleg nagyon odafigyeltek, hogy semmi se vesszen kárba.

A munka ugyan kemény volt, és a lakosság ennek ellenére szegény, mégis a forrás közelében minden ősszel felcsendültek a szüreti szorgoskodás hangjai. Vajalon sok szőlő volt, és a szüret közeledtére csengős kocsik zörgése, vidám szüreti dalok éneklése, füttyögés és derű volt a jellemző. Ezt a természetes örömet még az sem kisebbítette, hogy csak kevés ember szedte a saját termését, és azok sem mérhettek bort, mert akkor a földesúr elkobozta a hordóikat. Mór a borából szerezte ekkor vagyona java részét.

A németek keze nyomán szépen fejlődő móri mezőgazdaságot az uralkodók sem hagyták figyelmen kívül. Mária Terézia mezővárosi címet adott Mórnak. Kézművesek is laktak már itt, vargák, nyergesek, bőrkészítők, szűcsök. A környékbeli falvak kézműveseivel aktív kapcsolatot tartottak az uradalmak, így nem a nagyvárosokba mentek, ha valamire szükségük volt, hanem a közeli falvakban tudták, kihez kell fordulni. Ezáltal az úthálózat is egész másként festett, mint ma.

A vajali szürkenyárfák élete még ekkor is nyugodt volt. Új földeket ritkán vetettek művelés alá, az eddigi területeken gazdálkodtak a földesurak. A bormérés tilalma és a rengeteg robot miatt Mór népe állandóan lázongott, feszültség uralkodott rajtuk, amely alkalmanként kitört, aztán elfojtották, ismét kitört, és ismét elnyomták. Ezért gyakran jártak katonák és pandúrok a határban, szökött lázadókat keresve.

Gyakorta lehetett pusztító tűzvész lángcsóváit látni a falu felett, amelyet sokszor akarattal keltettek életre indulatukban az emberek. Az 1800-as évek elején, Mór katonai hátországi támaszponttá vált, amely a franciák támadását volt hivatott megállítani, sikertelenül.

A város kézművesei, hogy megerősödjenek, céhekbe tömörültek. 1810 és 1812 között a területen rengeteg jól észlelhető földrengést éltek meg a szürkenyárfák. Az első erős földrengés a közeli Csóka-hegy alatt volt, amit számtalan kisebb, észlelhető mozgás követett. A földrengések okát Kitaibel Pál vizsgálta a Móri-árokban.

A megrongálódott várost újjáépítették, szüntelenül hordták az építkezéshez szükséges köveket és fákat. A lakóépületeken kívül Vajal-pusztán juhistállók, szénaszárító, gabonapajta épülésének is szemtanúja lehetett az akkor már megnyúlt, erős törzsű, egészséges ifjú nyár. Messzire tekintve császári méneseket láthatott a vajali legelőn, juhnyájakat, és mindig dolgozó embereket.

A század harmincas éveiben kolerajárvány pusztított Móron. A negyvenes évek nemzeti forrongásainak örültek a lakosok, úgy remélték, végre könnyebb lesz az életük, felszabadulhatnak földesuraik elnyomása alól. Igyekeztek ezt az időszakot kihasználni, a földesúr földjeiről fát és egyéb terményeket lopni, mert az uraság nem tudott mit kezdeni velük. Ezt később szigorúan megtorolták. Habár a zsellér és a jobbágy szó lassan eltörlődött, keletkeztek helyette mások, amelyek szintén ugyanazt jelentették: napszámosok, szolgák, cselédek.

Egy hideg, december végi hajnalon fegyverropogás furcsa zaját hallhatta a szürkenyár a távolban. Mór határában csaptak össze Perczel Mór csapatai az osztrák csapatokkal, és a magyarok vesztettek. Mór katonai megszállás és Habsburg uralom alá került. Az ezt követő mezőgazdasági helyzet Mór legrosszabb időszakai közé tartozik. Évente újabb és újabb csapás érte a szőlőtermelést, amire a város berendezkedett. Fagy, jégverés és a filoxéra, illetve más betegségek pusztították el a szőlőket és az egyéb termést is.

A város népe elszegényedett. Az 1900-as évek elejétől lassú gazdasági javulás kezdődött. A szőlőket szénkéneggel, rézgáliccal permetezték, a bort felvásárolták, és a gazdaság fellendült. Óvodák, iskolák nyíltak, népkönyvtár alakult, dalegyletbe, nőegyletbe, polgári kaszinóba jártak a lakosok. Megjelentek az első csépelést és aratást segítő gépek is, 1914-ben kigyúltak a lámpafények a nagyközség felett.

A nagyra nőtt szürkenyárfák területe már a lakosok tudatában is élt, amely mellett számtalanszor haladtak el a földekre bandukolva vagy a kőfejtőhöz menet.

A nyárfák először érezték a permetszer ízét, csodálkoztak az örökös éjszakai fényeken, hallották a nyáron felzakatoló cséplőgépeket. Nem voltak már sokan, jó részüket csemetekorukban lelegelték a nyulak és az őzek. Hatalmas és idős példányok pusztultak el nyári viharok során, kidőltükben fiatal fákat csapva agyon. Voltak erős nyárfák, amelyeket kivágtak tüzelésre az évszázadok során a szegény és fagytól gyötört emberek.

(fotó:nevezetesfak.hu)

Az első világháborúban ismét szegénység köszöntött a lakosságra, amely a második világháború végéig kitartott. A legfőbb probléma a munkahelyek hiánya volt, ezért szénbányászattal próbálkoztak a Vértesben, és tégla-, illetve mészégetéssel. A világválság csak súlyosbította a gondokat. A bornak nem volt piaca, nagy földek hevertek parlagon, a móri napszámosok ínséges időket éltek meg.

Éheztek és fáztak. Olyan nagy lett a szegénység, mint még soha, a mezőgazdaság kiszámíthatatlansága miatt, és a lakosok egy része kivándorolt Amerikába. Idős nénik és bácsik még emlékeznek erre az időre, amikor mezítláb kellett télen iskolába menniük, nem volt semmi ruhájuk, és egy szem alma vagy kockacukor olyan értéket képviselt, amit mi el sem tudunk képzelni.

A szürkenyárfák közelében vasutat fektettek, amely összekötötte Mórt Pusztavámmal, és szállították rajta a jó minőségű vértesi szenet. A lakosok számára is elérhetővé vált a vonatközlekedés a falvak között, a vonatokat eleinte lovak húztak. Gyakran jártak nehéz, feketeszénnel megpakolt vagonok, és hallatszott a zakatolás és a sípszó a Móri-árokban.

A második világháború előtt a nagy szegénység megoldására először próbálkoztak meg Mór gyönyörű fekvését kihasználni a város vezetői. Észrevették, ha parkosítanak, utakat, piacokat, tereket építenek, mások szívesen látogatják a községet, ami pénzt jelent az itt lakóknak. Kialakult a bornap, tovább folytatták a búcsúk és országos vásárok hagyományát.

Hitler uralomra kerülése előtt már előkerültek az antiszemitizmus megnyilvánulásai, elsőként az iskolákban. A tanulókon keresztül mindenkit leinformáltak. A háború alatt a kaszárnyákat felújították, és katonákat szállásoltak el. A nyilaskeresztes mozgalom erős volt Móron, a háborús pszichózisnak sok áldozata volt. Az itt lakó németek előnyt próbáltak kovácsolni helyzetükből, és kapcsolatot tartottak az anyaországgal.

A szürkenyárfák körül elhanyagolt volt a vidék, a legelők elgazosodtak, állat nem legelészett rajtuk. A szőlők közét felverte a dudva, a karók kidőltek, a termést csak néhol szüretelték. Az erős férfiak helyett a föld megművelését tízévesnél fiatalabb gyerekek végezték.

Aztán jöttek a bombázások, aknák robbantak itt és ott, lövések zaja hallatszott hosszú hónapokon keresztül? A háború minden élelmiszert felemésztett, a gabonát, a húst, a gyümölcsöt mind elvitték. Hiába osztottak vetőmagokat és adtak fiatal katonákat a gazdákhoz, nem volt elég. Nem volt munkanélküliség, mert minden valamirevaló embert elvittek katonának, így munkaerőhiány keletkezett.

A németek betörtek Mórra is, felforgatták a szőlőhegyeket, felkutatták a zsidók házait és kifosztották azokat. Ez az időszak sem tartott sokáig, mert már közel voltak az orosz hadtestek. A német-orosz frontvonal hosszú ideig mérkőzött egymással éppen itt a Móri-árokban és a Vértesben, mire Mór felszabadult. A háború után azokat a svábokat, akik segítettek a német hadtestnek, kitelepítették, és helyettük magyarok foglalták el házaikat. A móri népnek semmije sem volt, az állatokat megették vagy elpusztultak, nem volt állati erő, sem ember, sem vetőmag a földek megmunkálásához.

Végre elkövetkezett a móriak által már évszázadok óta várt földreform, amelyben az állt, hogy aki akart, földhöz juthatott. Gépeket hoztak be, hogy pótolják a munkaerőhiányt, és az állatok munkájának hiányát, megjelentek a traktorok. Ipari és kulturális fejlődés időszaka kezdődött, amelyet a szürkenyárfák is megéreztek.

A nedves területeket lecsapolták, csatornákat ástak, árkokat mélyítettek, elvezették a vizet a földekről, így téve azt megművelhetővé. A gépek fizikai ereje egyre kisebbítette az élőhelyet, oda is be tudtak menni, ahová addig az emberek nem tartották érdemesnek. A gép ereje leküzdötte a talaj okozta nehézségeket. Megépült egy gépgyár is, amely munkát adott a népnek. A mezőgazdaságot is megszervezték, ésszerűen, átláthatóan, minden földdarabot megműveltek, és erre jött létre három termelőszövetkezet is.

A település fokozatosan fejlődött, 1948-ban városi címet kapott. Az 50-es évektől sok munka volt az útépítéseken, építkezéseken. A földeket gondozták, a szénbányászat folytatódott, mellette elkezdődött a bauxit kitermelése is a Vértesből. Fontos lett az oktatás, az értelmiségi réteg kinevelése, szakképzés indult, és a házakban megjelent a televízió.

A mezőgazdasági termelés gyors ütemű fejlesztésére törekedtek a termelőszövetkezetek, szőlőt telepítettek, gyümölcsösöket ültettek, állattenyésztő telepeket létesítettek, permeteztek és gépesítettek a munkaerőhiány miatt. Kihasználták Mór szárazabb klímáját, és a vízigényes növények vetési területét csökkentették.

A 60-as, 70-es években, miután a mezőgazdaság nem hozott kellő fejlődést, Mór az ipar fejlesztésével próbálkozott. Sorra épültek a gyárak, nehéz-, könnyűipari gyárak. Járműkészítő üzemek, autóbuszgyár létesült a közelben, és sokkal többen mentek az iparba dolgozni, mint a mezőgazdaságba. Mivel sok munkalehetőség volt, a pusztákról sorra költöztek be a lakosok, és más helyekről is jöttek a városba. Ezért új lakások épültek, köztük az első lakótelepek is.

A szürkenyárfák élőhelye ekkorra zsugorodott mai méretére, ami 8500 négyzetméter. Ennyi maradt a számukra a nagy kiterjedésű szőlősök, gyümölcsösök, hétvégi házak hatalmas területe mellett. Nem kétséges, hogy életben maradásukat csupán a Vajal-forrásnak köszönhetik, mely a területet használhatatlanná tette, illetve fajuknak, amely nem képvisel sem túl nagy faipari, sem tüzelési értéket.

A hatalmas nyárfára szemet vetettek ugyan fiatal gyerekek, akik testébe szögeket ütöttek, és fakunyhót próbáltak építeni rá, de az idő elmúltával a gyerekek felnőtté váltak, a nyárfa pedig élt tovább, magán hordva deszkákat, melyek lépcsőül szolgáltak. ?89 után Móron a móri mezőgazdasági üzemek nagy része tönkrement, sokkal olcsóbb termékek özönlöttek be külföldről. Az emberek közül sokan ismét munkanélküliek lettek.

A menedéket az ipar jelentette, autóalkatrész-gyárak létesültek Mór külterületén, melyek sok embernek adtak munkát. A mezőgazdaságba csak bátor vállalkozók vágtak, főként tanult borászok. A rendszerváltás után a vajali szürkenyár környékén lévő szőlők gazdátlanul és megműveletlenül álltak hosszú évekig, lassan átadva magukat az aljukat felvető gazoknak, virágoknak, fiatal facsemetéknek.

A táj egészen természetesnek hatott, fácánok rikkantottak tavasszal, vörös bundás rókák kotortak lyukat maguknak a puha löszös homokban, nyulak kölykeztek az öreg tőkék alatt, őzek legelésztek a felhagyott sorok között.

A külföldről behozott áruk tengernyi áradatának hulladéka viszont meglátszott a környéken. Itt is, ott is szeméttel lehetett találkozni, építési törmelékkupacokat vittek a közeli nyárfák tövébe, a szőlőművelés vegyszeres dobozai, mérgek ampullái áztak szép lassan az ingoványban.

Az ezredfordulón és mostanában a Móri-árok területére a mezőgazdaság és az ipar egyaránt jellemző. A vizes területeken kívül az összes létező földterület művelés alatt áll. A korábban felhagyott szőlősöknek új tulajdonosai lettek, akik gyümölcsösöket, szőlőket telepítettek. Ezek a vizes területek a legtöbb ember szemében értéktelenek, haszontalanok, viszont kinevelődött egy új, hártyavékony rétege a népességnek, a természetvédők, akik meglátták, milyen fontos egy-egy ilyen terület és a rajta kialakult élővilág.

A vajali szürkenyár és kicsivel fiatalabb társai, amelyek éppúgy hatalmas méretű, öreg fák, ma már védett területen állnak, állandó küzdelemben a környék termelőivel, a szeméttel, az özöngyomokkal.

Öröm védeni egy ilyen idős tanút, aki ennyi mindent láthatott, érezhetett Mór környékén, amit mi csak könyvekből tudhatunk. (forrás:http://evfaja.okotars.hu)

Sós Viktória – Móri-árok Természeti Öröksége Alapítvány

A fa adatai

Fa elhelyezkedése: 

Mór, Vajali nagyforrás dülő,

Faj: Szürke Nyár

Kora: 150-300 év

Magassága: 18 méter

Törzskerület: 910 cm

(fotó:evfaja.okotars.hu  –   2011-ben)