Kezdőlap Színes Sárközi-Nagy Ilona: „Semmiért nem adnám, hogy vidéken nőttem fel” – Móri évek

Sárközi-Nagy Ilona: „Semmiért nem adnám, hogy vidéken nőttem fel” – Móri évek

97
0

(Kép: 200 első randi  – Sárközi-Nagy Ilona saját archívumából) – Fotó:Sony Pictures 

Írtunk már oldalunkon Mórról elszármazott hírességekről, így Sárközi-Nagy Ilona színművésznőről is, aki méltán szerzett hírnevet, elismertséget úgy színházi, mint filmszerepei (mozi, tévé) révén.  Vele beszélgettem itt töltött gyermekkoráról, családjáról, pályájáról, Mórról… – A riportot két részben olvashatják:

Névjegy

Név: Sárközi-Nagy Ilona

Foglalkozása: színész

Mikor született, meddig élt Móron:  1982-ben születtem. A középiskolát már Pesten végeztem, érettségi után pedig fel is költöztem Budapestre.

Magánéleti adatok: Nem házasodtunk össze, de régóta együtt élünk a párommal, és van egy 9 éves fiam. 

Hobbija: Szeretek olyasmivel foglalkozni, aminek van kézzelfogható nyoma. Elkezdtem járni egy fazekasműhelybe, és néha, ha van időm, itthon varrogatok, kézimunkázok. Nem mindig van türelmem befejezni, de ha igen, nagyon büszke vagyok a kis alkotásaimra. A farsang például minden évben feladat elé állít, mert a kisfiamnak saját kezűleg készítem a jelmezeit. 

-Azt nyilatkozta egy riportban, hogy nagyon szeret Budapesten élni. Mi minden köti a fővároshoz?

Amikor kislány voltam, és átutazóban jártunk a fővárosban, elvarázsolt a titokzatossága. Aztán amikor ideköltöztem, elkezdtem kötődni. Elsősorban emberekhez, de ahhoz is, hogy el lehet veszni a városban, lehetek egyedül a tömegben, de ugyanúgy el tudok menni kikapcsolódni, feltöltődni. Épp, ahogy a hangulatom kívánja. Persze megtapasztaltam ennek az árnyoldalát is, hogy azért lehetek itt annyira egyedül, mert nem figyelünk egymásra, elfordítjuk a fejünket.

Szóval most már jobban igénylem a kisebb léptéket, a bensőségességet. Próbálok egyensúlyt teremteni, néha szeretem a nyüzsgést, de ugyanúgy szükségem van a csendre. Attól függ, hogy épp el kell-e nyomni a zajt belül, vagy jólesik kiszakadni ebből a lüktetésből. És itt él a legszűkebb családom, a barátaim, logisztikailag pedig innen a legegyszerűbb tartani a kapcsolatot a kiterjedtebb családdal.

-Ezt azért is kérdeztem, mert hisz vidéki lány, Móron született.  Melyek a legkedvesebb itteni iskolai emlékei?

Semmiért nem adnám, hogy vidéken nőttem fel, hogy fára másztam, bunkert építettem, szabadon bringáztam, állatok között nőttem fel. Nagyon szerettem az iskolámat, a tanítóimat. Figyeltek rám, bíztak bennem, ők indítottak el.

-Melyik iskolába járt? Tanárai közül kikre emlékszik vissza a legjobb szívvel? Talán ide kapcsolódik: volt mostanában osztálytalálkozójuk?

A Petőfibe jártam. Nem olyan rég, ha jól számolom, 3 éve volt a 20 éves találkozónk. Én mindenkire szívesen emlékszem, de nem lehet persze mindenkit felsorolni. Nyilván az első és legfontosabb az első tanítónk, Ica néni (Talabérné Kardos Ilona), és a napközis tanítónk, Mici néni. Sokszor voltam utolsó az iskolában, sokat ült velem délutánonként.  Felsőben a legközelebb hozzám, és a legnagyobb hatással rám a magyartanárnőnk, Háriné Selmeczi Zsuzsa volt.

-Hol laktak? Hogy teltek a gyermekévek? Hogy – és hol – a hétvégék, szünidők?

A Vörösmarty utcában laktunk, óvodába a Cserhát utcai Nov. 7. oviba  jártam (nem is tudom, most mi a neve), a  szüleim pedig üzletvezetőként  dolgoztak a Karaván Étteremben, ami most a Tárlat.  Ebben a háromszögben éltem, az oviból az étterembe mentem, onnan haza, vagy fordítva. Volt egy bernáthegyink – Bell -, ő kísért engem egyik helyről a másikra. De volt olyan is, hogy nem mentem haza, vagy elszöktem az oviból: szánkózásból elindultam húslevest enni a Karavánba. Ezekre nem vagyok büszke, elég élénken él a kép bennem arról, ahogy az óvónénink sírva jön utánunk, vagy hogy anyukám mennyire  aggódott értem, amikor nem tudta hol vagyok. Most már nagyon átérzem. A nyári szüneteket a nagyszüleimnél töltöttük a bátyámmal az Alföldön.

-Mennyi idős volt, amikor elhatározta: színésznő lesz?  A középiskola kiválasztása is ennek jegyében történt? 

Konkrét emlékem nincs erről, valahogy mindig is az akartam lenni, vagy táncosnő. Nagyon szeretek táncolni, de sajnos egyáltalán nem voltam hajlékony, és ahová elkezdtem járni – először jazz-balettra, aztán művészi tornára -, az megszűnt a városban. Úgyhogy úgy gondoltam, nem teszem tönkre a város művészi fejlődését, abbahagytam a táncolást. Viszont a színészet megmaradt, mint vágy. Általánosban volt egy színjátszó szakkör, azt nagyon szerettem. Aztán anyukám látott a tévében egy riportot, amiből kiderült, hogy van olyan középiskola, ahol van dráma-irodalom tagozat. Felvételiztem, felvettek, így kerültem Pestre.

– Úgy tudom, korán elvesztette szüleit.  Mivel foglalkoztak a Karaván után? Önt van még, ami Mórhoz köti? 

Először apukám, majd pár évvel később anyukám is átnyergeltek az építőiparba, mészégetéssel és oltással foglalkoztak. Apukám volt a móri meszes, elég sokan így ismerték. Élnek még rokonaim Móron, őket ritkán, de azért meglátogatom. Nyáron szoktunk leginkább találkozni, bandázunk a gyerekekkel. De ha hazamegyek, elsősorban a temetőbe megyek.

-Milyennek látja az utóbbi években a kisvárost, ha ide látogat? Milyen gyakran fordul meg itt?

Ritkábban, mint szeretnék. De végül is sokfelé kell menni az országban, mert a család egy kicsit szanaszét van, a bátyámék sem élnek már a városban, szóval nehéz beosztani. Régóta szeretnék elmenni a bornapokra, de valahogy mindig akkor volt előadásom, talán idén sikerül.  Amennyit én látok belőle, az nagyon szép, szeretem a parkot, a kastélyt. Egyszer játszottunk a könyvtárban a társulatommal, az nagyon furcsa, de jóleső érzés volt, hogy a két világ, a gyerek- és felnőttkorom összeért.

Hamarosan következik: Sárközi-Nagy Ilona: „Szükségem van a szabadságra…”  – Interjú, 2. rész

                                                                                           Nagy Pál


 (Sárközi-Nagy Ilona saját archívumából)  – Fotó:Labancz Viktória